Egyéni megoldásoknak addig van csak értelme, amíg izgalmasabbat, jobbat tudunk csinálni, mint a többiek. Húsz éve például az elsők között voltunk, akik a gyorskereső funkciót olyan fontosnak tartottuk, hogy a képernyő tetejére tettük. Mostanra gyakorlatilag minden alkalmazás ezt teszi. Ahogy telik-múlik az idő, ehhez hasonlóan a felhasználói felület szinte minden elemére kialakul valamifajta iparági közmegegyezés. Ezt követően az egyénieskedés már kifejezetten káros, hiszen nem taktikus a saját felhasználóinkat kizökkenteni a megszokásból (lásd: “Ne törd a fejem”). Olyannyira így van ez, hogy még a legnagyobbaknak sem ciki a versenytársakkal gyakorlatilag megegyező UX megoldásokat alkalmazniuk, amint azok látványosan beváltak és elterjedtek. 

Nálunk is eljött az idő, hogy megújítsuk képernyőink tetejét, és a mostani szokásoknak megfelelően beemeljük a jobb felső sarokba a “beállítások” és az “értesítések” funkciókat, ez utóbbin kis piros körben jelezve az olvasatlan értesítések számát.

A kedvencek is fix helyet kaptak, ahogy az böngészőkön megszokott, egy opcionális második sorban. (Ráadásul, összeolvadtak a megszüntetett aktuálisokkal, tovább egyszerűsítve az életet.) Mindez persze tetszőleges szélességben működik, szóval mobilon vagy widescreen monitoron egyaránt csinos. Mostantól mindegy, hogy Facebook, Outlook, Youtube vagy Opteamus felhasználó vagy, a képernyőd jobb felső sarka ismerős lesz 🙂

Az adatbázis programozás egyszerű dolog, legalábbis amíg számokkal és nevekkel dolgozik az ember. Az adatbázisokat alapvetően Amerikában tervezték számok és rövid szövegek tárolására, hiszen az üzletnek alapvetően ezekre van szüksége. Legalábbis annak a klasszikus wall street-i üzletnek, ami a gazdaságot hajtotta 20 éve. Abban a pillanatban viszont, hogy Kelet-Európában mai szövegekkel dolgozol, totális rémálomban találod magad. Azonnal előbukkannak olyan problémák, amelyekkel az amerikai tervezők anno nem számoltak, és most is csak kínkeserves félmegoldásokkal próbálnak menteni a helyzeten…

Kezdjük ott, hogy mi itt, Kelet-Európában, magyar, cseh és hasonló egzotikus szövegekkel dolgozunk, amik kapásból nem tárolhatóak egy alapértelmezett amerikai Oracle adatbázisban. Sebaj, van megoldás, az UTF-8 karakterkészlet. Nagy kár, hogy ezzel rögtön óriási kavarodás jár, mert innentől kezdve egy szöveg hossza kétféle lehet, van egy valós hossza (hány betű), és egy technikai hossza (hány byte). További vicc, hogy van betű, ami 1 byte, van betű, ami 2 byte hosszat igényel. Praktikusan a TXT VARCHAR2(3) := ‘HÁZ’; deklaráció kapásból hibát ad, mert a ház technikai hossza 4 és az nem fér el egy max 3 hosszúságú változóban.  Lehet a teljes kódot revidiálni, hogy éppen hol, melyik hosszúságra van szükségünk.

Ha már hosszúság, vegyünk egy átlagos internetes cikket, vagy egy átlagos emailt. Nem tűnik hosszúnak, de az Oracle adatbázisnak mégis az, merthogy egy szöveges varchar2 adatcellába (és változóba) csak 4kb (illetve 32kb) szöveg kerülhet. Sebaj, van megoldás, használjunk LOB adattípust. Nagy kár, hogy ezzel rögtön óriási kavarodás jár, mert innentől kezdve a megszokott szöveges függvények jó fele nem működik. További vicc, hogy sok esetben maga a függvény működni látszik ugyan, de futási időben hibát ad, ha túl hosszú szöveget kap.

És ha valakinek kétségei volnának, még mindig vitathatatlanul EZ a világ legjobb és legkorszerűbb adatbázisa, ami próbál lépést tartani az új kihívásokkal. Szóval tudjátok meg, az Opteamus szép képernyői mögött véres és verejtékes programozói munka van…

Bármit építünk, az leég, összedől, azután elsüllyed, ahogy azt a Gyalog Galopp várura is elpanaszolta. De komolyan. Felépíteni valamit izgalmas, felemelő, eksztatikus, a startup sikereket hangosan ünnepeljük és imádjuk az új holmikat. Kár, hogy ez múló állapot. Minden csoda három napig tart, tíz-húsz év elég is ahhoz, hogy rá se ismerjünk arra, ami valaha csodás, vadonatúj volt. A fém elkorrodál, a falak beáznak, a jég szétfeszíti a repedéseket, a nap kiszívja a színeket. Ugyanez sokszorosan igaz a szoftverekre. Hol vannak a tíz-húsz évvel ezelőtti technológiák, amikre és amikkel építkeztünk? Hol van a floppy, a cd, a kliens-szerver architektúra, a vga monitorok? Sehol. Ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a divatos megoldások ideje is hamarosan lejár. Hogyan lehet mégis egy lakást, egy irodát, egy szoftvert hosszú éveken keresztül szinten tartani? Kérlelhetetlen karbantartással és folyamatos fejlesztéssel. Bármilyen fárasztó vagy fájdalmas, a régi dolgokat folyamatosan a legújabbakra kell cserélnünk. A kiégett halogén izzók helyére már vadonatúj apró ledek kerülnek, a desupportált programegységeket a legkorszerűbbekkel helyettesítjük. Mindez Opteamus rendszerünkkel eddig csodával határosan, de sikerült. Most az irodán a sor. Sose adjuk fel!