Csöng a csengő, aztán újra, újra és újra, és pillanatokon belül itt van mindenki, sör, süti, ropi, nem győzök mindenkit bemutatni mindenkinek. Az akácfák romantikusan megszűrik a tavaszi délután fényét, a vetítő sugara belehasít a szoba sötét sarkába. Heineken nélkül is kavarog minden, aztán rámfókuszálnak a tekintetek, kezdhetem a produkciót. Kicsit olyan ez, mint randevú előtt. Hiába csinálta az ember százezerszer, jó esetben mindig ott van legbelül az a furcsa kellemes érzés. Ez talán az egyetlen izgalmasan, szórakoztatóan kiszámíthatatlan dolog az életben. A másik ember reakciója. És hiába ismerem az arcokat körülöttem, nem tudhatom előre, hogy a szoftver, a funkciók, a show, amivel készültünk nekik, mennyire tetszik majd. Cikázom a képernyők között, hol profán vagyok, hol a végletekig kockafejű, klikk ide, klikk oda, nem is tudom mennyire tudnak követni, de az biztos, hogy a lendületet és az irányt érzékelik. Ahogy fanatikus lendületem csillapodik, úgy hangzanak el az első kérdések is. Több szem tényleg többet lát, kiderül például, hogy az amúgy sem egyszerű biztonsági rendszert még ennél is tovább kellene helyenként bonyolítani – majd megoldom. Ezt is 😉
Azt hiszem végül is sikerült megmutatni nem csak egy jól kitalált helpdesk folyamatot, de azt is, hogy az Opteamushoz mint motorhoz hogyan lehet egyedi funkciókat fejleszteni úgy, hogy maga a koncepció ne sérüljön. Akár helpdesk funkciókat, akár egészen másféléket. Messze vannak a határok, érdemes elereszteni a fantáziát.
Köszi mindenkinek, aki eljött!
Opteamus BLOG 