Irigyelem a híres tibeti lámát, akihez messze földről érkeznek a tanítványok, hogy kérdezzék őt. A szertartásrend szerint a tanítvány felteszi a kérdését, a mester válaszol, majd a tanítvány a "köszönöm értékes válaszát" formulával elköszön tőle és hazamegy. Akiknek Opteamus rendszerünket megmutatom, azok egyáltalán nem mennek haza az első válaszom után, hanem rendre újabb és újabb kérdéseket tesznek fel, gyakran a kisgyerekhez hasonlatosan, akik minden válasz után újra és újra azt kérdik: miért 😉 Ez a hasonlat persze sántít, mert az én érdeklődőim nem azt kérdezik, hogy miért?, miért?, miért?, hanem azt, hogy és azt tudja hogy?, és azt tudja hogy?, és azt tudja hogy?
Egyre inkább úgy látom, hogy egy bizonyos készültségen túl teljesen mindegy, mennyit is tud a rendszer, a lelkes érdeklődők mindenképpen vérszemet kapnak és egyre merészebbeket kérdeznek egészen addig, amíg meg nem tapasztalják a végső korlátokat. 5 éve azt kérdezték, tud-e a rendszer figyelmeztetni a fontos eseményekre. Zavart a sok kérdés – megtanítottuk. Az után azt kérdezték, van-e naptár nézet a rendszerben. Zavart a sok kérdés – lett. Aztán azt kérdezték, van-e a naptárnak ilyen szűrője, olyan szűrője, és havi nézete is. Zavart a sok kérdés – lettek ilyenek. Aztán azt kérdezték, tudunk-e együttműködni külső naptárral is. Zavart a sok kérdés – kifejlesztettük az ICAL interfészes naptárközi kommunikációt. Lehet, hogy megállok, és a következő naptárra vonatkozó kérdés már nem fog zavarni 😀
Opteamus BLOG 