Vegyünk egy adatrögzítő űrlapot: név, cím, telefon. Jézusom, bárcsak ilyen egyszerűek lennének az adatbeviteli formok. Valóságos esetben inkább tucatnyi, gyakran több tucatnyi mezőről beszélünk, amelyeket egyáltalán nem mindegy, hogy milyen űrlapon viszünk be.
20 évvel ezelőtt egy adatbeviteli formnak jellemzően egy teljes képernyőnyi hely állt rendelkezésére, így a név, cím, telefon, és a többi címke általában a megfelelő mezők ELÉ került. Bátran kijelenthetjük, hogy ha van elegendő vízszintes helyünk, akkor ez így remek megoldás. Üzleti használatról lévén szó, az elsődleges szempont a használhatóság. Az a cél, hogy a szem a megszokott és hatékony módon tudja “olvasni” az űrlapot, mint egy könyvet. Balról jobbra, le és vissza, és így tovább…
Mióta mobil eszközökről is használjuk az alkalmazásainkat, azóta gyakran kerülünk kényszerhelyzetbe a szűkös hely miatt. Ilyenkor értelemszerűen sokkal jobb választás, ha a magyarázó címkék a mezők FÖLÉ kerülnek. Opteamus rendszerünkben mostantól egyértelműen mindig ezt az elrendezést használjuk a mobil képernyőkön.
Eddig olyan egyszerű minden. De lépjünk csak túl a név, cím, telefon hármason. Képzeljünk el egy ipari berendezést, aminek a felvitele 30 mezővel történik, amit az operátorunk egy széles, desktop monitort használ. Most hogyan is néz ki az adatbeviteli képernyő? Hely van, tehát használjuk a prompt és azt követő mező elrendezést, és szépen soronként legyenek a mezőink. Első sorban a gép leltári száma, második sorban a gyári száma, harmadikban a típusa, és így tovább. Ha csak ebből a három sorból állna az űrlap, akkor jók volnánk, de mint mondtam 30 mezőről beszélünk, ami egy nagy monitoron bizarrul magas és keskeny toronyként magasodna az amúgy üres és nagyon széles képernyőn. Ez a látvány ha nem is zavarja össze az operátort, de mindenképpen bizonytalanná teszi, ösztönösen félni fog, hogy “ledől az építmény”. Vizuálisan megalapozottabb lesz az űrlap, ha szélesebb. Vegyünk hát egy sorba két mezőt! Az első sorban legyen most a leltári szám prompt, majd a mező, majd a gyári szám prompt végül a mező. Ha most megnézzük az építményt, már stabilan áll, csakhogy továbbra is egy űrlapról beszélünk, amit a szemünk jobbról balra olvas, mint a szöveges paragrafusokat. A paragrafusok viszont tipográfiailag nem lehetnek túlságosan szélesek, ideálisan 50-75 karakter szélességet tudunk kényelmesen elolvasni a nélkül, hogy kiégne a szemünk. Egy sorban, egymás mellett két prompt címke és két mező már bizonyosan túl van ezen a határon. Mit is mondtunk, mi a teendő, ha kevés a hely? Tegyük a promptokat a mezők fölé! Szóval használjunk két oszlopot, de a promptokat tegyük fölülre. Az egy oszlopos megoldáshoz képest így szélesebb lett az űrlapunk, ami vizuálisan jobban megalapozza a látványt, de nem lett annyival szélesebb, hogy az olvashatóságot elrontottuk volna. Opteamus rendszerünkben most már beállítható a két oszlopos adatrögzítés is, ami promptokat a mezők felé helyezi.
A kétoszlopos megoldás vizuálisan egyértelműen jobb megoldás, ami ráadásul behoz egy nagyon izgalmas új faktort: mostantól számít, hogy mely mezők vannak egymás mellett! Ha egy űrlapon vannak kezdő-vég dátum, cég-kontaktember, lokáció-helyiség párosaink, azok egymás mellett sokkal praktikusabbak lesznek, mintha egymás alatt lennének egy végtelen mezőfolyamban. Ez a potenciális előny ugyanakkor veszélyforrás is, mert ha véletlenül a kezdő és vég dátum szerencsétlenül másképpen helyezkedik el, akkor zavaró katyvasz lesz az egészből. Ugyanígy, ha van 6 összetartozó pénzügyi mezőnk, azok egy 2×3 blokkban jobban áttekinthetőek egymással összefüggésben, mintha egy hosszúkás 1×6 blokkban lennének.
Számomra elég egyértelmű, hogy a két oszlopos form szinte mindig jobb megoldást kínál, mint az egy oszlopos megoldás, bár nyilván vannak és lesznek kivételek. Megfontolandó az 1 oszlop is, ha kevés mezőről beszélünk, amelyek között nincsenek logikus párok. Opteamus rendszerünkben a testreszabhatóság és a rugalmasság jegyében mostantól típusonként választható a rögzítés módja 😉
Opteamus BLOG 